Várallay Gyula: 56-os emigráns egyetemisták...
Az 1956-os forradalom és az egyetemisták szerepvállalásai az emberek emlékében összeforrtak, itthon és külföldön egyaránt. Végig központi szerepet játszott a diákság, nemcsak a forradalom kirobbanása előtti hetekben és napokban, de a harcok alatt is, akárcsak a november 4-e utáni fegyveres ellenállás bukását követő időkben, az utóvédharcokban, amelyek célja a forradalom vívmányainak és követeléseinek életben tartása volt.
Amint elhallgattak a fegyverek, már novemberben nyilvánvalóvá lett, hogy az utóvédharc rövid életű lesz. Rövidesen több mint 180 000 menekülttel lett szegényebb az ország, akik közül majdnem 8000 fiatal került egyetemre Európa, Észak- és Dél-Amerika különböző országaiban, valamint Ausztráliában. A veszteség jelentőségét mutatja az a tény is, hogy a hivatalos statisztika szerint 1960-ban itthon 29 000 egyetemista volt nyilvántartva, tehát a magyar diákok összlétszámának majdnem egyötöde nyugaton tanult.
A forradalom ötvenedik évfordulóján érdemes visszatekinteni a nyugatra menekült egyetemisták pályafutására, és elgondolkozni gazdag élettapasztalatuk tanulságain. Nyugaton tárt karokkal fogadták őket, és teljes szabadságban tanulhattak és dolgozhattak. Ötven évvel később, a volt 56-os egyetemisták nevében itt is köszönetünket nyilvánítom a befogadó országoknak, és mindazoknak, akik akkor a magyar diákok jövőjét egyengették. A legtöbben megállták a helyüket, de hozzá kell tenni, többen elkallódtak, és voltak áldozatok is.
A demokrácia iskolája
Kimenekülve a diktatúrából, az egyetemisták egy számukra teljesen új világba érkeztek, és szembesültek annak értékrendjével.
Gyér nyelvtudásukat a lehető leggyorsabban kellett feljavítaniuk - vagy a nulláról megalapozniuk. A nélkülözhetetlen ösztöndíj megtartása pedig kemény tanulást követelt. A kettős munkateher ellenére mégis létrehoztak egy három földrészen működő diákszervezetet, hogy tovább képviseljék 1956 követeléseit, és biztosítsák menekült diáktársaik továbbtanulását. A (leginkább rövidített angol nevén, UFHS-ként ismert) Szabad Magyar Egyetemisták Szövetsége első közgyűlése előtt, 1957 májusában alapító elnökük, Jankó Béla kijelentette: "ráébredtünk arra, hogy hivatásunk van". A gyűlés nyílt levélben fordultak otthon maradt társaikhoz, mondván: "Nem képviselni, csak szolgálni akarunk, titeket és hazánkat. Tisztában vagyunk azzal, hogy otthon vihar van, s mi az eresz alá álltunk. A miénk csak a második szó. Tudjuk azt, hogy szabad lehetőségeink megsokszorozzák kötelességeinket."
A diákszövetség megalakítása rögtön arra késztette őket, hogy a demokrácia intézményrendszerét, szervezeti formáit, a számonkérhetőséget, az ellenvélemények kezelését mielőbb megértsék. Botladozva, olykor meddő vitákba keveredve, de lassan beletanultak a demokrácia működésébe, s ebben a szellemben irányították szövetségüket. Megértették, hogy a demokrácia intézményei és a garantált szabadságjogok fejlett és gazdag befogadó országuk sikerének az alapja. Még erősebben tudatosodott bennük, hogy 1956 demokratikus követelései milyen horderejű lehetőségeket biztosítottak volna egy szabad magyarországi kibontakozás esetén.
A szovjet és nyugati versengés miatt két táborra szakadt nemzetközi diákpolitikában elsősorban demokratáknak vallották magukat, és csak ennek következményeképpen voltak antikommunisták: így győzték meg igazukról hetven ország diákszervezeteinek képviselőit, beleértve Afrika, Ázsia és Dél-Amerika küldötteit a nemzetközi diákkonferenciákon 1957 és 1964 között. 1960-ban, a IX. Diákkonferencián az UFHS-delegáció nevében azzal érveltem a harmadik világból jött diákdelegátusok előtt, hogy "Az UFHS tagjai többféle nevelési rendszer előnyeit és hátrányait ismerik, és mi ezzel a tapasztalattal felkészülve őszintén elő akarjuk segíteni a kölcsönös megértést (...) Az imperializmus és totalitarianizmus elleni harc fog bennünket össze, és hoz közel az egész világ hasonló célokért küzdő diáksághoz." Szintén sikeresen érvelt 1957 szeptemberében egy ázsiai körúton Bujdosó Alpár és Derecskey Károly Srí Lanka (akkor még Ceylon) miniszterelnökénél, hogy az ország küldötte támogassa az ENSZ ötösbizottságának a Szovjetuniót elítélő magyarországi jelentését New Yorkban, az őszi közgyűlésen.
Idővel otthon hozzáférhetetlen (tiltott) könyveket is olvashattak, ami elősegítette, hogy ledolgozzák azt a szellemi deficitet, amivel nyugatra érkeztek. Sokan meggyőződtek róla, még ha semmiben sem értünk egyet valakivel, akkor is mindent el kell követni, hogy az illető szabadon elmondhassa véleményét, sőt, adott esetben kötelességünk őt türelmesen végighallgatni.
Előbb-utóbb azt is megértették, hogy nyugaton a demokrácia minősége és működésének stílusa döntő tényezők egy ország közéletében, sikeres fejlődésében és nemzetközi elismerésében. Tanultak a befogadó országok történelméből és politikai kultúrájából. Utazásaik során Európa-szerte és tengerentúl észlelték is a demokrácia minőségéből fakadó előnyöket - vagy éppen hátrányokat, társadalmi, politikai, sőt gazdasági téren is. A szabadság, Camus szavaival élve, "a legértékesebb közjó", szükséges, de nem elégséges feltétele a demokratikus rend sikeres működtetésének. A siker kulcsa a demokrácia minőségében rejlik. Idővel azonban nyugaton is észlelhették a populizmus jelenségeit és annak romboló hatásait.
A forradalomhoz való kötődésüket a MEFESZ név felvételével erősítették meg, és 1962-ben vitát indítottak a diákok politikai nézeteiről. A vélekedések (39 hozzászólás) fele a szocialista demokrácia, vagyis szociális igazságokon alapuló demokrácia gondolatát helyeselte, ezt viszont a véleménynyilvánítók egyötöde elvetette. Mi mást igazol ez, mint a forradalomban életre kelt elképzelések összetettségét. Az 1956-os napok szemtanúi tudják, hogy akkor a többség - a diákság bizonyosan - az azonnali kihívásokra összpontosított. Hűen tükrözi ezt a dr. Sámsondi Kiss Györggyel 1992-ben készített interjú: "...mi lett volna, ha nem vernek le minket, milyen irányzatok érvényesültek volna? Akkor mi ezen nem sokat gondolkodtunk. Láttuk a sok pártalakulást, de úgy éreztük, hogy az igazi hatalom a nemzetőrség és a rohamosan formálódó polgári-munkás tanácsok, bizottságok kezében van, a lakosság hihetetlen bizalma birtokában (...) Bíztunk abban, hogy a feltört szabadság- és tisztaságvágyból valami egészséges fog kikristályosodni."
Olykor meddő viták és elhibázott lépések nehezítették az emigráns MEFESZ munkáját, bár súlyos következményekkel járó lépéseket sikerült elkerülniük. Voltak, akik ingadoztak, amint egyeztetni próbálták a változó otthoni helyzet, a hidegháborús nemzetközi diákpolitika és a MEFESZ nemzetközi elismerésének egyre bonyolultabb összefüggéseit. Sőt, két korábbi MEFESZ-tisztségviselő hazatért 1965-ben, ami azt sem zárja ki, hogy az itthoni hivatalosság nyomást tudott gyakorolni a szervezet feloszlatása ügyében 1966-1967-ben, bár erre konkrét bizonyíték nem volt. És a feloszlás persze mindenféleképpen bekövetkezett volna, hiszen az 56-os egyetemisták zöme az 1960-as évek közepére befejezte tanulmányait.
Összességében a szövetség története a megfontolt, toleráns magatartásra való konzekvens törekvést tükrözi, e nélkül demokratikus környezetben bizony lehetetlen az egészséges érdekegyeztetés. Szervezeti életük szerény sikereinek ez volt az alapja, s ennek valós üzenetértéke van az itthoni politikai élet résztvevői számára is.
A végzős diákok pályafutása
Az 56-os diákok zömmel megállták a helyüket az egyetemeken, és miután lediplomáztak, jól használták ki lehetőségeiket. Sikereiket elsősorban nem különleges szellemi képességeiknek köszönhették, hanem a beilleszkedni kényszerült, életcélját idegen környezetben is talpraesetten megvalósítani kész ember vállalkozó szellemének és akaraterejének. Maguk döntöttek sorsukról, s így - ellentétben a diktatúra itthon ránk oktrojált életformájával - önálló, autonóm emberek lettek.
Sok alkotót adtak második hazájuknak, közülük néhányat említek. Köztük találjuk a nemzetközileg egyik legelismertebb magyar közgazdászt, Balassa Bélát, aki könyveket és cikkek tucatjait publikálta, és a Világbank legbefolyásosabb és legmegbecsültebb magyar tanácsadója volt; Rozsnyai Zoltán és Vásáry Tamás karmestereket; Bejczy Antalt, aki a Mars-kutatáshoz szükséges robotika terén a NASA-tól negyven újítási kitüntetést kapott.
Nehéz lenne itt felsorolni az 56-os fiatal költők és írók mértékadó írásainak százait. Köztük a legismertebbek András Sándor, Bakucz József, Baránszky László, Bujdosó Alpár, Ferdinandy György, Gömöri György, Horváth Elemér, Kabdebó Tamás, Kemenes Géfin László, Kocsis Gábor, Lőkkös Antal, Makkai Ádám, Nagy Pál, Papp Tibor, Sulyok Vince, Thinsz Géza és Vitéz György.
Többen nemzetközi sikert értek el könyveikkel, de itt csak egy-két kiemelkedő példát tudok említeni. Talán legismertebb Paul Hollander (Hollander Pál) Political Pilgrims (Politikai zarándokok) című könyve (1981) a nyugati intellektuelek útjairól a Szovjetunióban, Kínában és Kubában, 2006-ban pedig From the Gulag to the Killingfields (A Gulágtól a kambodzsai öldöklésig) cím alatt válogatott össze a politikai erőszakról és terrorról írásokat 16 országból. Charles Gati (Gáti Károly) Hungary and the Soviet Bloc című könye (1986) után 2006 őszén öt nyelven adta ki Vesztett illúziók - Moszkva, Washington, Budapest és az 1956-os forradalom című könyvét, amely a magyar forradalom első újraértékelése. Tőkés Rudolf magyarul is megjelentette Magyarország kialkudott forradalma című könyvét (1998); Andrew János több mint egytucat jelentős politológiai munkát adott közre Amerikában. Paul Demény (Demény Pál) a világhíres, New York-i Population Council (Népességtanács) vezető egyénisége, a modern demográfia egyik legelismertebb nemzetközi szaktekintélye. Ismert újságírók is voltak közöttük. Például Charles Fenyvesi (Fenyvesi Károly), akinek két könyvét is lefordították magyarra: a When the World Was Whole (Mikor kerek volt a világ, 1990) korrajzot ad saját családja történetén keresztül, és a When Angels Fooled the World (Mikor angyalok túljártak a világ eszén, 2003), amely 1944-ben megmentett magyar zsidókról, meghurcoltatásukról és tragédiájukról szól.
A sikeres beilleszkedést és befolyást mutatja Észak-Amerikában, hogy a Külügyminisztériumban több magas beosztású magyar dolgozott. A legmagasabb állást Tóth Csanád töltötte be, aki a magyar koronát visszaszállító Cyrus Vance külügyminiszter kísérője volt. Gáti Károly, mint főtanácsadó, a NATO bővítésén dolgozott, Tőkés Rudolf pedig külső tanácsadó volt. Márton László, miután hazatért Franciaországból, Magyarország nagykövete lett Algériában (1995-2000). Az első demokratikus kormánynak szintén több visszatért 56-os tanácsadója volt, mint például Hieronymi Ottó, O'sváth György, Tar Pál és Teleki Pál. Számosan szerepeltek sikerrel fontos nemzetközi szervezetekben is (ENSZ, UNESCO, Világbank, Nemzetközi Valutaalap stb.), és a szintén hazatért Szapáry György a Magyar Nemzeti Bank alelnöke lett, míg Róna Péter Zsolt, nemzetközi bankár, itthon befektetői alapot vezet.
Nem szerénytelenség azt állítani, hogy az 56-os egyetemisták nagy sikerrel öregbítették a magyarok jó hírnevét a világban.
Kötődés a szülőföldhöz és a magyar kultúrához
A modern demokratikus értékek és a hazaszeretet nem egymást kizáró tényezők: a nacionalizmus és a sovinizmus viszont igen. 1956-ban az "emelkedett nemzet" patrióta és szolidáris volt, és ebben a diákok élen jártak. Az emigrációban döntő többségük megőrizte ezt a nemes hagyományt. Idővel beléptek a kettős kötődés gazdag világába: "A két hazával kettős patriotizmus függ össze, de egy nacionalizmus sem" - figyelmeztetett a nagy humanista, Kerényi Károly. Mintha tudat alatt érezték volna Szerb Antal szavainak az igazságát: "Amíg kultúránkhoz hűek maradunk, önmagunkhoz vagyunk hűek." Néhány, már említett 56-os költő létrehozta Párizsban a Magyar Műhelyt, amely az első magyar avantgárd lappá vált - a folyóirat mind a mai napig működik, de 1990 óta már itthon. Egy másik csoport Amerikában beindította az Arkánum folyóiratot (1981-1996), s a forradalom 25. évfordulóján ezt írták: "Számunkra a szabad alkotómunka az ötvenhatos forradalom hagyatéka; jog és kötelesség, melyhez a jövőben is szeretnénk méltónak bizonyulni."
1959-ben elkezdtek szellemi táborokat, tanulmányi napokat szervezni. A legsikeresebbek e vállalkozások között a Prágay Dezső kezdeményezte Tanulmányi Napok voltak a hollandiai Mikes Kelemen Kör égisze alatt, az UFHS/MEFESZ szellemi táborai, valamint a svájci Magyar Protestáns Szabadegyetem találkozói, és később a Luka László által indított genfi Dies Hungaricus Academicus Genevensis. Németországban, Angliában és más európai országokban is tartottak rendszeres találkozókat. Észak-Amerikában 56-os diákok alapították a Magyar Baráti Közösség "Itt-ott" találkozóit a 70-es években. A Magyar Öregdiák Szövetség-Bessenyei György Kör a Tanúk korukról előadássorozatban 1977 és 1997 között huszonhárom magyar közéleti személyiséget szólaltatott meg. Mindkét szervezet máig működik. A diaszpóra civil önszerveződéseinek legtöbbjét 56-os diákok alapították. A rendszerváltozás után hasonló jellegű civil önszerveződés indult be itthon is, amely lényegesen hozzájárult az új demokratikus rend építéséhez, és a határon túli magyarokkal való kapcsolattartásban is hasznos szolgálatot tett.
Több 56-os egyetemista igen sikeres, személyes hangvételű memoárokat írt. Téglás Csaba (Budapest Exit) és Lipták Béla (Testament of Revolution) a forradalomról, míg Bujdosó Alpár (299 nap) a forradalomról és annak nyugati utóéletéről írt. Gömöri György Az én forradalmam címmel adta ki 56-ról szóló írásainak gyűjteményét 2006-ban, Kerényi Tamás pedig Szívügy - egy amerikai orvos magyar emlékei címen jelentette meg visszaemlékezéseit.
Az 56-os diákok az első lehetőséggel élve hazalátogattak, érdeklődtek az ország sorsa iránt, s később, a rendszerváltozás után többen hazatelepedtek - függetlenül politikai nézeteiktől, ami megint csak azt jelzi, hogy a hazaszeretet átível pártpolitikai állásfoglalások felett.
Tanulságok az 50. évfordulón
Az 56-os egyetemisták a "pesti srácok" mellett a forradalom legfiatalabb résztvevői voltak. A rendszerváltozás idején, mire nyugdíjas jövőjüket tervezgették, rádöbbentek, milyen kiváltságos sorsuk volt: 1956-ban elmenekültek a levert forradalomból, a rákövetkező megtorlások nem tették őket próbára, és nyugaton a szabadság haszonélvezői lettek, tanultak, dolgoztak és utaztak világszerte. Öregségükre pedig megérték, hogy ifjúságuk legszebb álmai, a magyar függetlenség, demokrácia és a visszatérés Európához, mind-mind megvalósuljanak. Úgy érzem, az itthoniaknak ez a történet - minden nehézség ellenére - optimizmusra kellene okot adjon: a diktatúra bukása 1989-ben, hasonlóan az 56-os egyetemisták meneküléséhez, olyan sorsfordulót hozott, amely új, korábban elképzelhetetlen lehetőségek kapuit nyitotta meg.
Sokan a volt 56-os diákok közül, élettapasztalatuk és világlátásuk alapján, olyan észjárást és magatartást alakítottak ki, amelyek két eszme: a modern, demokratikus gondolkozás és a hazaszeretet jegyében születtek. A fent említett két eszme tudná alátámasztani azt a politikai folyamatot, amely biztosíthatja a magyar társadalom kiegyensúlyozott fejlődését a harmadik köztársaság másfél évtizede és az ország európai uniós tagságának első két éve után. Bármilyen irányt vegyen is az Európai Unió intézményrendszere, hazánk helye Európában van, és az ország az euroatlanti közösség tagja. Egy európai szellemű és demokratikus gondolkodású nép érdekeit pedig csak egy rátermett, erkölcsi értékekben hívő, modern arculatú politikai elit tudja hatékonyan érvényesíteni. A siker titka a demokrácia és tolerancia értékeit , és az erkölcsi tartást a nép legszélesebb köreiben meghonosítani. Ebben a "demokrácia iskoláját" kijárt, nyugatra került 56-os egyetemisták az itthoniak számára nemcsak pozitív indíttatást adhatnak, hanem - velük együtt - befolyást gyakorolhatnak arra nézve, hogy a magyar demokrácia és intézményes kerete lényegesen feljavítsa a számonkérhetőség technikáit, működésének minőségét és hatékonyságát, valamint szorítsa vissza a hatalomra törő, felelőtlen politikai magatartások elfogadottságát a társadalmon belül. Nem csak a jobb teljesítmény érdekében, de abból a célból is, hogy ez által erősödjön a demokratikus berendezkedésbe és értékrendbe vetett bizalom.
Szülőföldjükhöz kötődő kapcsolatukat 56 szellemében tartották fenn. Ameddig 56 erejére támaszkodva működtették a diákszövetséget - később az öregdiák és egyéb civil szervezeteket -, megvolt az összetartó erő, ami a fennmaradást és időnkénti sikereket biztosította. Nem azt sugallja-e ez, hogy az 56-os forradalom - mint a modern magyar történelem egyik legkiemelkedőbb és világszerte leg(el)ismertebb eseménye - a magyar társadalom ígéretes "kapaszkodója" lehetne? Hiszen a forradalomban a modern, demokratikus értékek domináltak, és a rövid életű siker a hazaszeretetből, szolidaritásból, bátorságból és erkölcsi tartásból merített erőt. Ezek az értékek és emberi magatartások egy közös nevezőt teremtő szimbólumot adhatnak az országnak. És a visszatekintés az 50. évfordulón ösztönözheti azt az emberi méltóságot és erkölcsi tartást, amelyre fokozottan szükség van a magyar közéletben, és amely hozzájárulhat egy 56 szimbóluma által ihletett közmegegyezéshez. Nem szabad felednünk, hogy a forradalom annak idején megteremtette az egész magyar nép szolidaritását, amire még ma is építhet a társadalom. Most, az ötvenedik évfordulón, ha 1956-ról írunk, erkölcsi kötelességünk kegyelettel emlékezni azokra, akik a harcokban és a megtorlások idején életüket adták a magyar nép forradalmi követeléseiért, a magyar szabadságért és demokráciáért.
(A szerző Tanulmányúton című könyvét az 1956-os emigráns diákmozgalomról 1992-ben a Századvég és az 56-os Intézet adta ki. Második kiadása most jelent meg az Occidental Press gondozásában, és e cikket a könyv új bevezetője alapján készítette.)
FORRÁS:
www.es.hu/pd/display.asp?channel=PUBLICISZTIKA0642&article=2006-1024-1309-05NKXD
