Pomogáts Béla: Emlékek az 1956-os MEFESZ-ről
A magyar egyetemistákat és főiskolásokat összefogó szervezet, a MEFESZ (Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége) tulajdonképpen a második világháború utáni rövid demokratikus korszakban jött létre, majd a társadalmi szervezetek megszüntetése, illetve bolsevik típusú átszervezése után a negyvenes évek végén beolvadt az akkori pártállami ifjúsági mozgalomba.
Újjáalakulására 1956. október 16-án a szegedi egyetemen rendezett diákgyűlés kezdeményezése folytán került sor, az alakulóban lévő mozgalomhoz néhány nap leforgása alatt több fővárosi és vidéki főiskola ifjúsága csatlakozott. Erről adott személyes emlékekben gazdag képet Lipták Béla, a műegyetemen zajló forradalmi mozgalom egyik vezető személyisége a Bécsi Napló 2004. 5. számában.
Az újjáalakuló MEFESZ szervezeti felépítése azonban egyelőre elmaradt, tekintettel arra, hogy az október 23-án bekövetkezett forradalmi események hatására a felsőfokú tanintézeteken Forradalmi Diákbizottságok létesültek, és ezek vették kezükbe az egyetemi mozgalmak irányítását. A MEFESZ valóságos megalakulására ezért csak a november 4-i szovjet katonai invázió után került sor, valójában a hónap közepén, mikor is a szerveződő egyetemi és főiskolai diákmozgalom a Szakszervezetek Országos Tanácsának Dózsa György úti székházában – a ledöntött Sztálin szobor talapzatával szemben – kapott néhány szobát, illetve lehetőséget arra, hogy a szakszervezeti központ tanácstermében diákgyűléseket hívjon össze.
Magam ekkoriban kapcsolódtam be munkájába, azt követően, hogy a MEFESZ első vezetője, Pozsár István, a bölcsészkari marxista tanszék tanársegéde, aki korábban az Egyetemi Forradalmi Diákbizottságnak is elnöke volt, előzetes letartóztatásba került. Az egyetemi és főiskola diákgyűlések küldötteiből megalakult a MEFESZ Országos Intézőbizottsága, illetve ennek első ülésén választás folytán az Intézőbizottság titkársága. A Intézőbizottságban részt vettek a budapesti tudományegyetem bölcsész, jogi és természettudományi karának, az akkor két intézményre osztott műszaki egyetemnek, az orvosi egyetemnek, a közgazdasági egyetemnek, az agráregyetemnek, az állatorvosi, a kertészeti, a színművészeti és a zeneművészeti főiskolának, továbbá az akkor önálló felsőoktatási intézményt alkotó, kommunista „pártfőiskolai" jelleggel működő Lenin Intézetnek a küldöttei, s időnként megjelentek összejövetelein különböző vidéki egyetemi és főiskolai karok delegátusai is.
Első titkára Prandler Árpád, a jogi kar tanársegéde lett, tagjai között pedig olyanok foglaltak helyet, mint a műegyetemi ifjúságot képviselő Marján István alezredes, a műszaki Egyetem katonai tanszékének korábbi vezetője, Erdélyi Tibor, korábban műegyetemi DISZ vezető, Szabó Iván, később az Antall-kormány minisztere, Andorka Rudolf, a közgazdasági egyetem későbbi (a rendszerváltozás utáni) tanára, illetve rektora és jelen volt Berecz János, ha jól tudom, akkor tanársegéd, a Lenin Intézet delegátusaként, valamint számosan mások, akiknek egy része december folyamán külföldre távozott, más része pedig visszatért egyetemi tanulmányaihoz, s ha némi zökkenőkkel is, de diplomát szerzett és a képesítésének megfelelő munkát talált. Én magam tagja voltam az Intézőbizottságnak és a titkárságnak is.
Az egyetemi diákmozgalom sodrában és képviseletében fellépő MEFESZ ekkor már a maga "utóvédharcait" vívta, azaz nem volt arra módja, hogy hatékonyabban beleszóljon a politikai események alakulásába. Elvi síkon fenn kívánta tartani azoknak az eszméknek és politikai követeléseknek az érvényességét, amelyek jegyében az októberi diákmozgalom kialakult, s dokumentumaiban, illetve gyűlésein a némethi függetlenség a „harmadik úton" járó (Németh László szellemi hatását mutató) demokratikus szocializmus gondolatát – és a diákmozgalom sajátos jellegének megfelelően – az egyetemi-főiskolai önkormányzat elveit képviselte. A gyakorlati munka során mindazonáltal beérte azzal, hogy az egyetemi és főiskolai fiatalok elemi érdekeinek védelmét állítsa tevékenységének tengelyébe. Így szerepet vállalt a külföldről beérkező segélyszállítmányok elosztásának megszervezésében – ennek a munkának a szervező központja a budapesti jogi kar épületében kapott helyet –, illetve a letartóztatásba került diákok szabadlábra helyezéséért folytatott erőfeszítésekben. Ennek keretében több alkalommal folytatott tárgyalást a budapesti szovjet városparancsnokság vezetőivel, illetve Münnich Ferenccel, aki abban az időben a "fegyveres erők minisztere" hivatalát töltötte be, s így a karhatalom felső irányítása az ő illetékességi körébe tartozott. Emellett a MEFESZ-nek kapcsolatai voltak a Nagybudapesti Központi Munkástanáccsal, a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsával és a Magyar Írók Szövetségével. Ezeknek a szervezeteknek néhány ülésén részt vettek és felszólaltak a MEFESZ küldöttei is, én magam például jelen voltam az Írószövetség decemberi 28-i taggyűlésén, s a maga részéről a MEFESZ vezetőségének többsége osztotta azokat a nézeteket, amelyeket Tamási Áron Gond és hitvallás című írása megfogalmazott.
A MEFESZ vezetősége már november második felétől kezdve azt az álláspontot képviselte, hogy minél hamarabb meg kell indítani az egyetemi oktatást, meg kell teremteni ennek feltételeit, és éppen ezért az ifjúságot távol kell tartani minden megfontolatlan cselekedettől, például olyan akcióktól, amelyek rendőri, illetve politikai megtorlást válthatnak ki. Akkor még voltak olyan remények, hogy a MEFESZ, mint az egyetemi és főiskolai fiatalság többé-kevésbé önálló szervezete, esetleg fenntarthatja tevékenységét, s történtek olyan kezdeményezések, amelyek a szervezet további munkalehetőségeit kívánták volna kialakítani. Így például a MEFESZ lapengedélyt kért a kormánytól egy Magyar Ifjúság címen megjelenő hetilap kiadására; a tervezett lap főszerkesztőjének Németh Lászlót kérve fel. Ez a törekvése, miként az Írószövetség akkori lapalapítási törekvése sem járt sikerrel.
Ugyancsak kísérlet történt arra, hogy a MEFESZ kapcsolatba kerüljön a nemzetközi ifjúsági mozgalmakkal. 1956 decemberében Jirí Pelikán vezetésével Budapesten járt a Prágában székelő Nemzetközi Diákszövetség egy küldöttsége, a MEFESZ vezetőségével is találkozott, s emlékezetem szerint hosszas vitát folytatott a végbement események megítéléséről, illetve a kibontakozás lehetőségeiről. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy Jirí Pelikán, aki mint a csehszlovák televízió elnöke 1968 augusztusában emigrációba ment, egy későbbi nyilatkozatában maga beszélt arról, hogy a budapesti diákok érvelése miként okozott "repedéseket" a sztálinizmusnak azon a monolitikus ideológiai rendszerén, amelyet ő is vallott és képviselt. Még büszke is lehettem volna arra, hogy én voltam az egyik ilyen diák.)
A kormányzattal való tárgyalások időszaka időközben véget ért, illetve a kormányzat végül is arra az elhatározásra jutott, hogy az egyetemi fiatalságot a pártvezetésnek alárendelt egységes ifjúsági tömegszervezetben egyesíti, s ez természetesen a MEFESZ felszámolását jelentette. Időközben a diákszervezet több vezetője letartóztatásba került, így Marján István és Erdélyi Tibor, különben egyikük sem a MEFESZ-ben végzett tevékenysége miatt. A szervezet utolsó diákgyűlésére 1957 elején került sor, itt azonban már a karhatalom igazoltatta a gyűlésre érkezőket; s több olyan személy, aki különben nem tartozott egyetlen egyetem vagy főiskola kötelékébe sem, élesen vitatta a gyűlésen elhangzott véleményeket és a MEFESZ vezetőség állásfoglalását. Ők akkor már a Kádár János-féle hatalom nézeteit képviselték. Ezt követően a MEFESZ vezető testülete is megoszlott, a legtöbben – velem együtt – visszavonultak a diákmozgalomból az egyetemi tantermekbe, Prandler Árpád és Berecz János a márciusban megalakuló Kommunista Ifjúsági Szövetség funkcionáriusai lettek, január közepére pedig a szervezet megszüntette tevékenységét, irodája is becsukott.
Magam – valamennyi idő eltelte után – a tököli internáló táborban elmélkedhettem két hónapig sem tartó diákmozgalmi pályafutásom tanulságain. Valójában csak 1965 őszén térhettem vissza arra a pályára, nevezetesen az irodalomtörténeti munkához, amelynek jegyében már egyetemista éveimben megterveztem a magam jövőjét. Az ötvenhatos forradalom eszmei öröksége és történelmi szerepének elismerése azonban még hosszú évtizedekig váratott magára, és csak az 1989-es rendszerváltozás hajnalán történt meg.
(Bécsi Napló)
www.intakt.hu/cikkek05/cikk05_318.htm
