Kesselyák Péter: Csillagjárás
1957 április 2-án történt. Langyos tavaszi este borult az elcsöndesedő szegedi utcára. Későre járt, 11 óra is elmúlt már. Édesanyám aznap délben 3 napos iskolai kirándulásra utazott kísérő tanárként Budapestre, így testvéremmel kettesben voltunk otthon. Éppen lefeküdtünk, amikor hosszú csöngetés riasztott ki az ágyból. Rendőrség! A kapuban két rendőr állt, engem kerestek. Öltözzek fel gyorsan, 5 percet adnak rá. Előzetes letartóztatás. De hát miért? Azt ők nem tudják, majd a kihallgatáson kiderül. Gyors búcsút vettem riadt öcskösömtől és néhány perc múlva már az utca kövezetét róttam egyenruhás kísérőimmel. Meglepetésre nem hármasban voltunk: két másik egyetemista fiatalembert már "begyűjtöttek", egyikőjük Bitó Jancsi évfolyamtársam és barátom volt. Az egyetemi kollégium kapuja előtt megálltunk, ahol két újabb hallgatót vettek pártfogásukba a rendőrök. Aztán a 7 főre duzzadt menet végigbotorkált a városon. A híres-hírhedt Csillag börtön fekete vaskapuja előtt álltunk meg legközelebb. Becsöngettek. A kapu megnyílt, majd automatikusan bezáródott mögöttünk. Odabenn az őrség átvett minket a rendőröktől. Közölték, hogy előzetes letartóztatásunk hat hónapig is eltarthat. Vallomásunktól függ, hogy mi lesz a további sorsunk. Két újabb vaskapun keresztül, amelyek mindegyikét riasztóberendezés és farkaskutya őrzött, hosszú börtönfolyosóra kísértek bennünket. Bitó Jancsival egy kétszemélyes cellába kerültem. Emeletes ágy, szalmazsák, pokróc, vizes vödör, kübli. Ennyiből állt a berendezés. Lepedőt nem kaptunk. A szalmazsákon és a rajta fekvő zsákpárnán több tenyérnyi vérfolt árulkodott arról, hogy a cella előző lakóit alaposan összeverték. Jócskán elmúlt éjfél, amikor Jancsival "nyugovóra" térhettünk.
Sejtettük már, hogy miért kerültünk ide. Hajdan mindketten piarista diákok voltunk és az államosítás után kedves cserkészvezetőnk, Kovács Mihály tanár úr vezetésével egészen 1954-ig minden nyáron "illegális" hittan-táborokon vettünk részt, év közben pedig kiscsoportos hittanórákat tartott többek között nekünk is. 1955-ben letartóztatták és 10 hónapra elítélték az ifjúsággal való tiltott foglalkozás miatt. 1956 szeptemberében szabadulva meglátogatott minket és elmondta, hogy a "hivatalos szervek" mindent tudnak rólunk. Ha netán minket is kihallgatnak, nyugodtan mondjunk el mindent úgy, ahogyan volt, hiszen nem voltunk "összeesküvők", foglalkozásaink célja az evangéliumi értékek magunkévá tételén túl mindig is az volt, hogyan kell és lehet egy keresztény embernek békésen, de megalkuvás nélkül, értékeit megőrizve beilleszkednie egy életre a vele szemben más elvárásokat támasztó és más értékrendet valló szocialista társadalomba. Miska bá '56 szeptemberi szavai a közelgő októberi forradalom forgatagában feledésbe merültek, a "hivatalos szervek" azonban - úgy látszik - nem felejtették el, hogy az ő tanítványait, köztük minket is, vallomásra bírjanak.
Másnap reggel az őrök áttelepítettek bennünket egy nagy közös fogolyterembe, ahol körülbelül tizen-tizenketten lehettek, de csak éppen hogy leraktuk személyes motyóinkat, máris elvittek minket vallomástételre. Jancsit is, engem is külön bedugtak egy-egy üres cellába. Papírt, tollat nyomtak a kezembe, meg vagy harminc kérdést, amelynek a fele a Kovács tanár úrral kapcsolatos "klerikális múltunkra" vonatkozott, a másik fele pedig arra, milyen 56-os "ellenforradalmi tevékenység"-ben vettünk részt vagy tudunk róla. A kérdések első felére részletesen leírtam mindazt, amit Miska bától úgyis tudtak már, a második kérdéscsoportnál pedig megkockáztattam a teljesen nemleges választ, feltételezve, hogy amiben részt vettünk, arról nem tudnak. Ráadásul az forradalom volt és nem ellenforradalom, ezért hát úgy érveltem magamban, hogy a rosszul feltett kérdésre nem is jár érdemi válasz. Délben utolsó cseppig elfogyasztottam a csajkában beadott krumplihéj levest. Délután 4 órakor jöttek írásos vallomásomért, majd visszavittek a közös fogolyterembe. Jancsit valamivel később hozták máshonnan.
Életem egyik legmegindítóbb élménye volt megtapasztalni azt az együttérzést, amivel a közös fogolyterem lakói fogadtak, miután reggel óta csak most láttak viszont a baljóslatú kihallgatás után. A társadalom minden rétege képviselve volt közöttük, mégis szinte közös szívdobbanással, aggódva szorosan körém gyűltek és túláradó segítőkészséggel érdeklődtek: Mit csináltak magával ilyen sokáig? Megverték? Kínozták? - Valamelyik szalmazsákból előkerült egy kis üveg pálinka és odanyújtották: Igyék egy kortyot! - Csak akkor nyugodtak meg, amikor látták, hogy ép minden tagom és nem szorulok segítségre.
Harmadik nap délután Jancsival együtt felvittek a börtönirodára, ahol két detektív fogadott minket. Leültettek, majd az egyik cigarettára gyújtott és jelentőségteljesen nekilátott a mondókájának: Írásos vallomásunkat elfogadták. Remélik, tudatában vagyunk annak, hogy nagyon veszedelmes államellenes bűncselekménynek voltunk a részesei a tiltott hittanórákon és táborokon való részvételünkkel és azzal a világnézettel, hogy idegen testként épüljünk bele észrevétlenül a szocialista társadalomba. - Ám lássuk Pártunk és Kormányunk nagylelkűségét velünk, megtévedt ifjakkal szemben: ma, április negyedikén, felszabadulásunk ünnepén szabadon engednek bennünket. - A másik detektív még megkérdezte, mikor esedékes tanulmányaink befejezése az egyetemen, majd jelentőségteljesen hozzátette: "még találkozhatunk". (Hála a Gondviselésnek, sohasem találkoztunk többé).
Pár perc múlva kívül találtuk magunkat a börtönkapun. Harmadnapos szakállal, gyűrött hétköznapi ruhában, fillér nélkül a zsebemben osontam hazafelé. Az utcán ünneplőbe öltözött, jól fésült emberek jöttek szembe, kismamák babakocsit tolva napoztatták kicsinyeiket a virágillatos tavaszi légáramban. Most éreztem igazán, milyen hatalmas kincs a szabadság! És ezt csak azok tudják, akiket egyszer már megfosztottak tőle. Hazaérve megkönnyebbülten tapasztaltam, hogy édesanyám még nem tért vissza a 3 napos iskolai kirándulásról, így csak este tudta meg, hogy időközben én is ”kirándultam egyet”.
Három nappal később Beethoven: Fidelio c. operáját adták elő a szegedi színházban. A megnyílt börtönkapu jelenete a karjaikat vágyakozóan fény felé nyújtó rabokkal - olyan volt, mintha magam is köztük lennék. Mély szolidaritást éreztem a Csillag börtönben maradt rabtársaimmal és mindazokkal, akik szerte a világon börtönökben és táborokban sínylődve üldözést szenvednek az igazságért. Nekem csak 3 nap jutott ebből, de gazdagabb lettem tőle. Talán azért, hogy megpróbáltatásom csekélységén szégyenkezve képes legyek átérezni Miska bá és a hozzá hasonló sokak hősi áldozatának igazi nagyságát.
(1998 húsvét)
